A jövő időt nem kell komolyan vennünk. Ez a fajta modern regény már javában létezik ekkor, és nem utolsósorban éppen Woolf munkássága révén, aki főművei közül már megírta a Mrs. Dalloway-t (1925) és A világítótorony-t (1927). Az előbbi fő erénye nem a módszerek újdonsága, hanem a tudattartalmak látszólagos káoszát elrendező tökéletes forma. Ahogy Németh László írja: 'Ha a magukkal beszélő alakok szálló gondolatsora egy-egy kivetített szerpentin: Virginia Wolf a szerpentindobálás nagyművésze. Minden belső monológ a formaérző ízlés biztonságával szeli át a regényjátszóterét, s csak amikor az utolsó szalag is kirepült, látjuk, hogy az alakokat, csillárokat, pálmákat összeszövő háló egyetlen kitűnő formai gondolat. Nemcsak a szalagok futásirányából, kereszteződéseiből él ez a kép, de a színek feleseléséből s csavarodásuk ritmusából is. Clarissa gondolatai másképp ugrálnak, mint Peteré vagy az őrült Septimusé, más ritmusra és más színben. S e sok szín, e sok irány, e sokféle ritmus hangolódik össze a nemes fonadékban, amelyben női gyöngédség csipkézte ki a pszichológiai igazságokat, s a közelítő öregség melankóliája húzza le a boldog életkedvet.'
A világítótorony középpontjában még hangsúlyosabban, mint az előző regényben, egy nőalak áll, de még jellegzetesebben woolfi módon: nagyrészt kisugárzása, lényének a többiekbe való szétáradása révén, amely mintegy az élet általános képének, látomásának a magjává válik. Némileg hasonló szerepet tölt be a Hullámok (1931) hat monologizáló szereplője melletti néma hetedik, Percival. Ez a könyv Woolf legmerészebb kísérlete a regényformával. Olyannyira, hogy akár regény terjedelmű prózakölteménynek is nevezhetnénk, vagy ha úgy tetszik, hat különböző tudattartalomra komponált zeneműnek.
A három mű: három fokozat az eltávolodásban a hagyományos regénycselekménytől az élet teljességének újfajta megragadásáig - keletkezésük nézőpontjából: három kísérlet, a mából nézve: három beteljesülés.