Saját halálát senki sem élheti túl, de ha már megszülettünk, tömérdek lehetőségünk adódik, hogy értelmes emberekhez méltóan éljünk, és képességeink szerint mi is hozzátegyünk valamit ahhoz az anyagi és szellemi vagyonhoz, amelyet elődeink halmoztak fel az év-százezredek során. Aki ugyanis több értéket fogyaszt el, mint amennyit létrehoz, az mások munkájából él. Az élet biológiai célja az élet fenntartása. Eleve elrendelt emberi célok hiányában mindenkinek magának kell megterveznie az életét. Sajnos, ehhez nincsenek örök érvényű, biztosan eligazító szabályok; éppen az lehet szép és érdekes, hogy megkeressük az egyéniségünkhöz legjobban illő módot. Aki jól mérte fel képességeit, és kitartóan törekedett kitűzött céljainak elérésére, bizton érezheti majd, hogy nem élt hiába. És ez a boldogság, amit a humanista erkölcs szerint itt a Földön, a halálon innen kell megtalálnunk.
A szerző a középiskolában intenzív vallásos nevelésben részesült. Ámbár hamarosan rádöbbent, hogy valami "nem kerek" a megtanultakban, csak hosszú vívódás után adta fel katolikus hitét, és építette ki humanista erkölcsön alapuló világnézetét. Most ezekkel a gondolatokkal hívja nehéz szellemi kalandra az olvasót, de nem akarja megingatni senki meggyőződését - legkevésbé vallásos hitét. Nem ígér mást, mint emberi, de sokszor keserves igazságokat. Természetesen nem állítja, hogy az egyedül helyesek birtokában van; sőt egyik alaptörvénye, hogy az igazságot szüntelenül keresni kell, amihez nélkülözhetetlen feltétel a gondolkodás, a kételkedés, a kérdezés és a tévedés szabadsága. Elfogadja, hogy a lehetőségek skálája végtelen, aki tehát más úton keres, nem biztos, hogy rossz úton jár. "Az a képességünk, hogy elismerjük tévedéseinket, intelligenciánk fokmérője is; a bunkónak mindig igaza van."