Szinte blaszfémikus, szentségtörő feladatra vállalkozott Norman Mailer ebben a regényében. Jézussal magával mondatja el életét, megalkotva mintegy az igazi, az igazán hiteles evangéliumot, A Fiú evangéliumát. A műben megszólaló Jézus természetesen bírálja az ismert evangélistákat: Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost, sőt az apokrif evangéliumokat is; tévedtek, túloztak, elfogultak voltak stb. Ám lényegében mégis igazságot szolgáltat nekik. A Fiú maga is úgy mondja el az eseményeket, mint a kanonizált evangélisták, csak éppen kevésbé magabiztosan.
Ami Mailer korábbi munkáinak ismerőit leginkább meglepheti, hogy az író nem valamiféle vehemens új, netán káromló, istentelen evangéliumot nyújt, "leleplezné" Jézust és a jézusi tanításokat. Ellenkezőleg, hatalmas apológiáról van szó, persze egy szkeptikus kor és író apológiájáról. Mailert leginkább az foglalkoztatja, hogyan, miként fért össze, és miként nyilvánult meg Jézus belső életében ember mivolta és az Istenfiúság. A feladat persze reménytelenül nehéznek tűnik fel: mint Guardini óta minden igazán nagy teológus, kifejtette: Jézusról nem írható pszichológiai elemzés. Mailer pedig épp ezt kísérli meg. Annak rendje és módja szerint elmondatva hősével az ismert, klasszikus eseményeket és tanításokat, mindenkor arra teszi a hangsúlyt, hogy Jézus mit érezhetett, mit gondolhatott, miként cselekedhetett úgy és pontosan úgy, ahogy az meg van írva. A "regény" - mert egészen különös regényről van szó, amely miben sem hasonlít a műfaj tradicionális termékeihez) valóban az, amit a címe mond: a Fiú (Isten fia) evangéliuma, vagyis önelbeszélése, önmaga adása. Mint ilyen, a legérdekesebb kísérletek közül való, egyszerre verseng magukkal az evangélistákkal és a nagy Jézus-életrajzokkal, a Jézus-regényekkel és a teológiai kommentárokkal. Különös, egyedi mű, amely persze - művelt, az Újszövetségben járatos és egyúttal dogmatikus kötöttségekkel nem nyűgözött olvasókra számít.